Hideg tél volt… nagyon hideg, borongós, zimankós tél… A szívem sem melengette semmi féle fűtő hatású érzés, miközben a havat magam előtt tolva siettem a jéggé fagyott acélbetétesemben a jól megszokott klubba. A megszokott monoton érzéseket furcsa izgatottság váltotta föl, mert a kis poros klubban az egyik kedvenc zenekarom koncertezett aznap este, akik társaságában, életemben először én is felléphettem a még kezdő zenekarommal. Nem számítottam rá, hogy aznap este valami gyökeresen megváltozik bennem. Miután odaértem belevetettem magam az élvezetek mámorába, megfeledkezve a világ zajáról, szívem bajáról… Talán még meg is lepődtem azon, hogy a zenekar tagjai kint futkároztak a közönség között… mámoromban beleéltem magam rohanó világukba, titkon én is vágytam rá, hogy beszéljek velük pár szót, hogy nevessek velük két sort, hisz olyan ritkán találkozhatok velük… de nem zavartam őket, hisz szinte megfoghatatlanok voltak, mindegyikőjük sietett valahova… csak az egyikőjük nem, aki a bárpultot támasztotta. Olyan nyugodtnak tűnt, csak mereven figyelt maga elé. Gondoltam nem terhelem még személyes jelenlétemmel is a többieket, úgy határoztam, hogy én is a bárpulthoz megyek, hogy igyak valamit… rendeltem is valamit, ha jól emlékszem 3 dl VBK-t a megszokás kedvéért… végülis, csak egy normális nap volt…

Ahogy iszogattam magamban furcsa érzések törtek rám. Hirtelen olyan egyedül éreztem magam, elkalandoztam, gondolkoztam az életemen, már talán ott sem voltam, csak egy testem húzott lefelé… majd egyszercsak mély hang törte meg a csendet a fejemben. Hangja valahogy nem egyezett a vekkerével, mégcsak haragudni sem tudtam rá, mert így felvert. Ő volt, az, aki pár perce még a bárpultot támasztotta. Már beszélgetésünk elején áttörte a bizonyos gátat kettőnk között, én pedig mozdulatlanul figyeltem teste minden rezgését és próbáltam kifürkészni a gesztusaiból, hogy milyen ember is ő valójában. A maszkot ugyan nehéz volt elsőre lerántani róla, de nekem talán sikerült. Egy szóval tudtam akkor jellemezni; Csodálatos. Fényre vezette sötétben sínylő lelkemet mosolyával és angyali ártatlanságával Csak beszélgettünk és beszélgettünk, mondat után mondat, szó után szó, téma után téma, pohár után pohár, csók után csók…  Csodás volt az az óra, az az éjszaka… nem tudom, hogy ott mi történt velem, hirtelen csak egy dal jut eszembe… csak dúdolom, hogy „különös éjszaka volt”. Mert az volt, valami megváltozott bennem, amit nem is reméltem volna, valami furcsa történt… valami olyat kaptam, amit még az élettől soha, édesebb lett a vér, ami az ereimben csordogált… tőle lett édesebb…

Végre a hideg télből enyhébb tavasz lett. A szerelem mámoros évszaka… nekem csak álmodozás jutott… Hiányzott minden percben, egyre és egyre jobban…

Úgy éreztem, hogy a távolság csak egyre fokozza az érzéseim és megüzenték a szelek, hogy ő is hiányol… messze, a világ másik oldalán… Néha úgy éreztem, hogy feladom, nincs tovább… de utána elgondolkoztam mindig azon, hogy mit érne az életem nélküle… álmok és vágyak nélkül? semmit… Nem tudtam kiverni a fejemből, rózsaszínben láttam mindent. Teljesen egyedül voltam gondomban, csak a zenekar és az álmaim éltettek, megénekeltem mindent, ami fájt. Sokszor éreztem, hogy elnyom ez az érzés, megfojt, mindezek után eltapos… majd újra és újra felsegített egy erős kéz, amiben bíztam, amiben reményt láttam. Az ő keze volt, erős és szép… haja a szemembe lógott és sötétsége elvakította az elmémet és űzött, hogy kövessem. Hát követtem…

Forró nyár volt, a fákon zöldelltek a szomjas levelek. A Nap, bárcsak eltakarta volna néhány bárányfelhő… oly forrón sütött…

Első nagyszabású koncertünket adtuk, amire már nagyon régóta készültünk… régen vártam erre a percre… nekem azon az éjjelen nem a zenekar jelentette a legfontosabb dolgot… Csak reménykedni tudtam, hogy összefutok vele, hisz sokan voltak, több tízezren… De belül éreztem, hogy őt tízezer ember közül is meglelem. Egyszercsak hallok egy hangot, ami a nevem kiáltja a távolból… Talán egy angyal az égből? (Jöjj el értem angyal, kérlek…) tudtam, hogy ő volt… hangja, mint harangnyelv úgy ütötte meg szívem falát. Hívott… Vele mentem… még nem tudtam, hogy a végzetembe, hisz csodálatos volt ott vele… nem érdekeltek az emberek, nekem csak ő volt és neki csak én. Angyalként mosolygott rám, majd gyengéden megcsókolt… mire rájöttem, hogy már egy másvilágban, egy álomvilágban voltam, addigra már elrabolta testem és szenvedélytáncra hívta vad érzelmek közepette… a csodás zene kísérte angyali szárnyalásunkat… Azon az éjjelen mindenem nekiadtam, amim csak tudtam… Olyan volt, mint egy csodás álom a karjaiban. Reméltem, hogy e kapocs van olyan erős köztünk, hogy senki se válassza szét… tévedtem…

Hónapokig nem láttam, nem hallottam felőle, hiánya megölt, de mégis tudtam, hogy nem vagyok többé egyedül, valaki van bennem… aki azért fogant meg, mert neki adtam egy darabot a mérhetetlen szerelmemből…

ITT FEKSZEM… testem hideg, sötét van, fázom… a magzatot a méhemben bogarak lepték be, és lassan felemésztik velem együtt…

Én ezt az utat választottam naivan. Tudtam, nélküle nem lehetek boldog, vele meg nem lehetek… abszurdum…

A gyermekünkkel, egyetlen kicsi közös titkunkkal a hídhoz mentem. Gondoltam így lesz a legjobb neki is és nekem is. Levetettem magam a mélybe, nem gondolkoztam, a bánat uralkodott elmém felett. Vitt az ár, lelkemet pedig vitte a szél, meg sem álltam hazáig, hol végső búcsút vettem imádott családomtól, apámtól és anyámtól. Vitt tovább a szél, egyenesen az ő messzi házáig, nyitott ajtajáig. Zokogott… mint egy csecsemő, úgy sírt az ágyán összekuporodva… Értem sírt… hát szeretett… Visszacsinálni már nem tudtam a dolgokat, de nem is akartam. Jó volt ez így, csak szenvedni ne láttam volna… Odamentem volna megcirógatni fekete haját, megcsókoltam volna édes ajkát, de már késő volt, lelkem tovább vitte a szél s testemet az ár majd valaki a víz szélén holtan a folyóba fúlva megtalált. Egy fájdalomtól gyötört leányt, akiből hamar csinált az élet érett nőt, túl hamar…

Ősz van… A fákon már nincs sok levél, elvitte a szél őket, de a nyár emlékei megtapadtak rajtuk, azokat nem szakíthatja már le róluk semmi sem.

Egy magányos fekete alak a síromra borul… fekete, csapzott hajától arca nem látszik, eltakarja könnyeit is. Pedig zokog, üvölt a lelke… szerelmes… Szerelmes egy immáron lehetetlen személybe, aki már nem lehet az övé. Furcsa, ezzel én is pont így voltam…

Halkan dúdol egy dalt, a hangok utolérnek mennyei kóborlásom közepette. „édes, mágikus illat, édes mágikus szerelem…találkoztam veled álmaimban, te voltál a virág én voltam a méh…”-énekli. Megállok és hallom angyal hangját, fáj, hogy nem lehetek vele és egyre, egyre közelebb hallom magamhoz. Hangja szenvedő, csendben elhalkul… elkezdek sebesen futni a hang irányába, hátha meglelem… de… ohh, bolond is vagyok, mit keresne ő itt…?  Egyszercsak megállok. Egy alak rajzolódik ki előttem a messzeségben, egy titokzatos idegen… arca megvilágosodik, ahogy felé lépek, belenézek tiszta kék szemébe… ő az, karján a gyermekünkkel. De vajon mit keres itt? Gyengéden magához szorít, görcsösen tart, mintha már el sem akarna engedni… halál ízű a csókja…

Ősz van… a temetőben nagy a csend. Már nem hallatszik léptek zaja, már nem hallatszik édes dal. Nincs ki, énekeljen.

Síromon egy ember fekszik, haja eltakarja hófehér arcát. Élettelen, teste kihűlt, de lelke él még, hisz a szerelem tüze élteti… Velem maradt örökre, nem szól többet a régi dal…