megrekedt szavak,
talán hasztalannak tűnnek,
nekem mégis oly sokat jelentettek az utolsó cseppig,
az utolsó percig, mikor kisétáltál ajtómon
és végleg itthagytál e bús erdő közepén
a komor lombok között,
hangtalanul,
védtelenül,
magányosan,
fázva.
Mióta lábad nyoma kihűlt, hangom
nem hagyta el vörös ajkam,
senki sem kiált az erdőben,
némán gyászol minden egyes zug, minden kő,
min kezed nyoma érezhető.
Csak jönne már valaki,
aki megöli ezt a néma erdőt,
aki madarat hoz s nyarat,
nem telet.
De minden ember érzéketlen,
az érzések is elfásultak,
a nappalok, a délutánok sem változnak,
s évek múltán is maradtál ugyanolyan
a képzeletemben,
olyan jó, akár egy angyal,
ki miatt mára néma minden dal
és most én mégis szólni kívánok,
hozzád szólni vágyok
mert mindent egy zsákba csomagoltam,
egy helyre hol a szobámban nem látom,
benne minden; a csókok, a szerelem, a RÉT s az álom...
s kezem reszketve keres tovább e mély fájdalomban,
mert tudom, hogy sohatöbbé nem láthatlak viszont,
s e tény belőlem minden érzést kiont.
És nem marad más, csak egy üres erdő idebenn..